Ismét egy sorsdöntő meccs, ismét egy sima vereség. Játszottunk sorsdöntő meccset szeptemberben a szlovákok ellen itthon, vereség. Sorsdöntő meccsünk volt Splitben, vereség. Tegnap Cardiff, vereség. Plusz két edzőmeccs, két vereség. Szerencse, hogy az azeri meccsen a játékvezető a végén óriásit hibázott, és őket sikerült – jogtalanul – legyőznünk 1-0-ra. Rossival az őszi mérleg 1 győzelem (már ha azt lehet annak nevezni, papíron igen, elvben nem), 5 vereség. De talán ennél is nagyobb gond a mutatott játék. Pontosabban „játék”. A védekezésünk hektikus, bármikor képes az ellenfél olyan nyomást kifejteni a kapunk előtt, aminek hatására a védelem összeomlik, a támadásaink lassúak, ötlettelenek és impotensek. És gondoljunk bele, milyen lenne ez a védekezés, ha a nem magyar Willi Orban nem játszana a válogatottban. Ha nélküle kellett volna játszani a selejtezőkbe. Sokat elmond a TAO-rendszer és az egész utánpótlásnevelés sikertelenségéről, hogy egy német srácnak köszönhetően voltunk egyáltalán versenyben. Mondjuk most valamelyik ferencvárosi ukránt akarjuk honosítani. Lassan olyanok leszünk, mint a katari kézilabda válogatott: ahhoz tehetségtelenek vagyunk, hogy megtanuljunk focizni, de annyi pénzünk van, hogy igazoljunk néhány válogatott játékost.