Vonjuk le a tanulságot, a kézilabda válogatott teljesítményéből

A női kézilabda válogatottnak két fontos mérkőzése volt eddig a világbajnokságon, mindkettőt el bukta. A spanyolok ellen viszonylag simán, Montenegró ellen nagyobb harcban, de a végeredmény ugyanaz. A románok elleni mérkőzés sorsdöntő lesz, de ismerve a magyar sportlelket, nem szerencsés egy mondatban használni a „sorsdöntő mérkőzést” a magyar válogatottakkal. Jelenleg úgy néz ki, hogy 2012 és 2016 után, 2020-ban sem lesznek ott a lányok az olimpián, holott egy olyan sportágról beszélünk, ahol közel sincs akkora globális tömegbázis, mint a foci, a kosárlabda vagy a röplabda esetében. Kis túlzással 1-2 győzelem elég is lehetne ahhoz, hogy az ember fia, vagy ez esetben lánya ott legyen a világ szűk elitjében, de mi egyre hátrébb sodródunk a nemzetközi mezőnyben.

Holott 2010 előtt nem így volt ez, akkor teljesen alapvető volt, hogy sikerül kvalifikálni az olimpiákra, hogy bármilyen világversenyre éremesélyesként utazhat ki a női válogatott, számos világsztárt sikerült kinevelnünk. Aztán jött a 2010 utáni korszak. A csapatokat elöntötte a TAO-pénz, az utolsó falusi csapat is simán világsztárokat tudott igazolni, és valljuk be: mennyivel egyszerűbb kiforrott francia, brazil, szerb, montenegrói, román játékosokat igazolni (és fizetni őket közpénzből), mint mondjuk dolgozni az utánpótlás nevelésen. Ha már szóba hoztam az utánpótlást, jogos kritika lehet, hogy az elmúlt két nyáron két világversenyt is nyertek a junior lányaink. Igen ám, de az utánpótlásnak egyetlen egy releváns fokmérője van: mire megy a felnőttek között az a játékos. Aki valaha sportolt, tudhatja, hogy még a junior és a felnőtt szint között is hihetetlenül nagy a szakadék, hiába jó valaki a saját korosztályában, ha az idősebbek között nem él meg. Korai lenne még ezeket a fiatal lányokat leírni, eszemben sincs, de az azért világosan látszik, hogy rengeteg munka lesz még velük, hogy ne csak a juniorok között, hanem a „nagyok” között is sikeresek tudjanak lenni. Ehhez viszont nem ártana, ha a klubok, (és itt elsősorban a Győr-Érd-Siófok hármasra gondolok) szemlélete változna. Addig lesz kevésbé fájó, míg ez önként megtörténik. Változnia kell annak a szemléletnek, hogy néhány csoki-kupa diadalért cserébe háttérbe szorítjuk a magyar lányokat, a légiósok javára. Tulajdonképpen kit érdekel egy EHF-kupa siker, ha a meccskeretben nincs magyar játékos? Sport szakmailag ér bármit a Győr BL győzelme, egy olyan mezőnyben, ahol ők Ferrarival, mindenki más pedig Opel Astrával közlekedik? A női kézilabda haldoklik, alig-alig van olyan ország ahol komolyan veszik ezt a sportot, pláne ahol klubszinten komoly pénzeket áldoznának rá. Nem véletlen, hogy az északi csapatok szinte teljesen eltűntek a BL esélyesei közül, és ugyan tudom, hogy a magyar lélek alapvetően a sikernek szurkol (legyen az akármennyire is komolytalan), de talán újra kéne definiálni azt, hogy mit takar a siker, például a női kézilabdában. Felteszem a kérdést, mi a nagyobb siker: csupa légióssal kiállva, borzalmasan magas költségvetésből gazdálkodva (ami természetesen nem a piachoz igazodik, hanem mesterségesen felpumpált), megnyerni egy olyan kupát, ahol jó ha van 2-3 komolyabb ellenfél, vagy fiatal, saját nevelésű játékosokkal kiállva helytállni, ezekben a sorozatokban.

Az előbbi is hoz bizonyos sikereket, biztos van, aki nagyon tud örülni a Győr meg a Siófok kupagyőzelmeinek, én mondjuk nem tartozom közéjük, de ez persze már az én problémám. A másik út lehet, hogy klubszinten kevésbé lenne eredményes (legalábbis eleinte), de talán nagyobb eséllyel szurkolhatnánk a magyar válogatottnak az olimpián, ami mégis csak fontosabb, mint a Siófok EHF-kupa győzelme.

Tényleg, bárki emlékszik rá, hogy ki ellen nyerte meg azt a kupát a Siófok?