Kikaptunk Horvátországban 3-0-ra, és arról beszélünk, hogy ez igazából papírforma, hiszen a horvát csapat sokkal jobb játékosokból áll, mint a miénk. Odaát Real, Barca, Bayern, Chelsea, Inter, Milan játékosok játszanak, nálunk pedig alig-alig akad olyan, aki egyáltalán top ligában játszana, de nyilvánvalóan egy játékosunknak sincs olyan tudása, mint Modricnak, Rakiticnak vagy Perisicnek. Ezek tények. De miért van ez így?

Horvátország jóval kisebb területű és népességű ország, mint Magyarország és gazdaságilag is legjobb esetben mondhatjuk, hogy hasonlóan erősek, mint mi, ráadásul alig húsz évvel ezelőtt pusztító háború dúlt ott. Mégis, mi az ok, amiért ők Brozovicokat, Rebiceket, Modricokat tudnak kinevelni, miközben mi hát, náluk valamivel gyengébb futballistákat?

Nem a vereség a fájó. Az papírforma volt. A fájó az, hogy a horvát válogatott sokkal erősebb nálunk, pedig ennek nem kellene így lennie. 2011 óta a TAO révén a magyar klubok megfelelő anyagi helyzetben vannak, az eltelt kilenc év pedig mondjuk ki: kudarc. Ennyi idő és ennyi erőforrás után a magyar labdarúgásnak a maiaknál jobb játékosokat kellett volna kinevelnie, de ez nem sikerült. Egy-egy fecske időnként ugyan feltűnik az égen, de egy fecske sehol sem csinál nyarat. 2011 óta eltelt időszakban több tucat olyan játékosnak kellett volna kikerülnie az akadémiák és a különböző bázisokból, akiknek versenyképesnek kellene lennie a nemzetközi porondon. Ez mégsem sikerült, sőt 2008 környékén még jobban is álltunk top ligás, vagy épp komoly nemzetközi bajnokságokban pallérozódó játékosokból.

Ne Kádár vagy Lovrencsics hibáját elemezzük. Megtörtént, előfordul az ilyen. A gond az, hogy velünk mindig előfordul az ilyen, a gond az, hogy komoly nemzetközi ellenfelek ellen tízből kilencszer nem tudjuk felvenni a versenyt, sem játékintelligenciában, sem gyorsaságban, sem erőben, sem taktikailag, sem technikailag. A probléma pedig ez. A probléma, hogy a magyar utánpótlásnevelés a TAO pénzek ellenére (vagy épp amiatt?) sem képes felzárkózni a nemzetközi mezőnyhöz. Elemezünk, számolgatunk, de a hal mindig a fejétől bűzlik. Egészen egyszerűen nem jó a képzés, nem működik, nem eredményes, holott látható a horvát példa: ők képesek VB ezüstérmes csapatot építeni, ők képesek olyan játékosokat nevelni, akik Európa legjobb klubjaiban tudnak meghatározó emberek lenni. Ugyan ez csak egy javaslat, de talán nem ártana tanulni tőlük, mert egyrészt szomszédjaink, másrészt nagyjából hasonló körülmények között élnek, mint mi, harmadrészt mert sokkal sikeresebbek és jobbak nálunk. A jobbtól pedig soha nem szégyen tanulni. Nem feltétlenül a német, olasz, angol, spanyol stílust kellene próbálnunk – hibásan – másolni, elég lenne nekünk néhány kilométert utazni délre, és onnan ellesni a trükköket. Ők hogy csinálják? Ők miért eredményesek? Náluk miért működik? Mit csinálnak máshogy mint mi? Küldjük ki az arra érdemes, és tanulni hajlandó magyar edzőket Zágrábba és Splitbe. Kérjünk tőlük segítséget, tanuljunk tőlük, nem szégyen a jobbtól tanulni. Csak valami történjen végre.

Ezek azok a kérdések, amiken gondolkozni kellene, amit szükséges lenne elemezni, nem az esti mérkőzést, aminek egyrészt már úgyis vége, másrészt mást sem csinálunk évtizedek óta, mint elemezzük az egyéni hibáinkat. Láthatóan eredménytelenül.